Miután i. e. 722-ben II. Szárgon Asszin király bevette az északi országrész, Izrael királyságának fővárosát, Szamáriát, a város és a környékének lakóit Asszíriába telepítette, helyükbe pedig keverék népeket hozatott. Az újonnan betelepültek még nem ismerték Jahve tiszteletét, és régi isteneik tiszteletének hódoltak. Később más asszír királyok újabb telepeseket küldtek ide. A jövevények a Szamáriában visszamaradt kisebb létszámú zsidó lakossággal keveredtek, majd felhagytak a bálványimádással. Leszármazottaik, a szamaritánusok nemzeti megosztottságban éltek, akiket a zsidók – vallási és származási alapon – megvetettek és ellenségként kezeltek. A szamaritánusok egy időben a zsidók szent helyéhez, a jeruzsálemi templomhoz zarándokoltak.
A Jeruzsálemi templomban lelki vezető szolgálatot ellátó papok a Lévi törzséből származó, Áron családjának leszármazottai voltak. A léviták pedig szintén e törzsből származtak, azonban más család sarjaiként töltöttek be templomi szolgálatot.
Jeruzsálem hegy tetején épült város, Jerikó tőle alig 30 kilométerre, de a völgyben feküdt, mintegy 1000 méterrel mélyebben. A közöttük levő hegyi út alkalmas búvóhely volt az útonállók számára. A példabeszédbeli zsidó embert egy ilyen veszélyes útszakaszon támadták meg a rablók, leütötték, kifosztották, majd vérbe fagyva otthagyták.
Az újtestamentumi történetet indító szereplő egy törvénytudó farizeus, aki arról faggatja Jézust, “kísértvén őt”, mit kell tennie ahhoz, hogy örök élete legyen. A kérdezőt nem az őszinte érdeklődés, hanem a tőrbecsalás szándéka vezette. A zsidó törvénytudók, a farizeusok ugyanis fáradhatatlanul buzgólkodtak azon, hogy leleplezzék Jézust, hogy ellentmondást találjanak tanításai és a szent Törvényben (Tórában) foglaltak között. Jézus, aki számtalan kinyilatkoztatással és példázattal tanította a népet, az ilyen próbák idején mindig igen ügyelt arra, nehogy „kísértvén őt” szembeállítsák a Törvénnyel, a Mózes öt könyvét tartalmazó Tóra törvényeivel.
(Erzsébet írása)