(A Bibliában tágabb értelem törvényként jelenik meg minden kinyilatkoztatás, melyet Isten a történelem folyamán adott az emberiségnek rendelkezések, elbeszélések formájában. De szűkebb értelemben törvény a Mózes által adott minden ószövetségi rendelkezés is, valamint a Tízparancsolat, mint erkölcsi alaptörvény. Szintén törvényként él az a két nagy alapelv – Isten és a felebarát szeretete – mely a Tízparancsolatra épül, és Isten törvényének végső alapelve is: a szeretet.) 

Jézus azért jött, hogy megmutassa a tévelygőknek, miben áll az ószövetségi törvények valódi betöltése, az emberi hagyományok szerint értelmezett farizeusi vallásossággal, a betű teológiájával szemben. Nem eltörölni akarta azokat, hanem megmutatni, miben áll azok valódi betöltése.            Ez érzékelhető Jézus válaszában, melyet a törvénytudó kérdésére adott. Tudniillik, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy örök élete legyen. 

Elkerülve még a látszatát is az egyéni értelmezésnek, Jézus visszakérdez: „A törvényben mi van megírva? Mint olvasod?” A törvénytudó válaszában két parancsot foglal egybe: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat.” 

A köztudattal ellentétben, e válaszokat tehát nem Jézus fogalmazta meg először, hanem már az ószövetségi írásokban (Tórában) megjelenik ez az erkölcsi kívánalom. 

Mint Isteni törvény, adva van az örök élethez vezető út erkölcsi tanítása: szeretni kell Istent teljes szívből és lélekből, és szeretni kell felebarátunkat, mint önmagunkat. (Az eredeti szövegben: mint magadhoz hasonló embert.) Óriási kívánalom úgy szeretni egy másik embert, a felebarátunkat, mint saját magunkat. Mit is jelent ez a „magamhoz hasonló szeretet”? Ki lehet e szeretet tárgya? Kit kell úgy szeretnem, mint magamat, hogy az örök életet elnyerjem?

Amikor a törvénytudó „igazolva magát” rákérdez, hogy kit is tekintsen „felebarátjának”, Jézus ekkor mondja el az irgalmas szamaritánus példázatát.

A Jeruzsálemi templomból Jerikó felé tartva, egy lelki vezető szolgálatot ellátó, törvényismerő pap ment arra az úton, meglátta az eszméletlen zsidó embert, de segítségnyújtás nélkül elment mellette. Hasonlóképpen egy templomi szolgálatot ellátó, törvényismerő lévita is arra a helyre ért, és mikor látta a bajba jutott embert, ő is elkerülte azt.  

Azután jött arra egy ellenségnek tekintett idegen, egy a zsidók által megvetett szamaritánus, akit azért néztek le, mert nem ismerte a Törvényt. A szamaritánus meglátta a bajba jutott rászorulót, és „könyörületességre indult”. A szívébe írt törvényre hallgatott, arra a szeretettörvényre, amelyet az ószövetségi írásokból ismert. Hozzá lépett, kimosta sebeit, felsegítette, felültette a saját szamarára. Ő maga gyalog ment. Mindezek után szállásra vitte, és ápolta őt. Amikor pedig tovább kellett mennie, még anyagi áldozatot is hozott érte. Az idegennek tekintett szamaritánus a tőle telhető legteljesebb segítséget nyújtotta a rászorulónak.

Ez az ószövetségi Törvényből táplálkozó tanítás a szeretet törvényének betöltésén túl, a felebarát iránti irgalmasságról is szól. Valójában a szeretet tárgyára kérdez rá: ki is az én felebarátom, kit kell úgy szeretnem, mint magamat? Ki mindenkivel szemben kell irgalmasságot, könyörületességet gyakorolnom? Ez az a kérdés, amire a válasz már Jézus korában sem volt egyértelmű, annyira nem, hogy megért egy példázatot.

Ki volt tehát a bajba jutott felebarátja a három arra járó közül? – szorítja sarokba Jézus kérdése a törvénytudót. A törvénytudó farizeus szembesül azzal, hogy a példázat róla szól. Megértette, hogy ha bajba kerülne, nem feltétlenül zsidó honfitársai, a törvényismerők segítenének rajta. Hanem olyan emberek, akiknek szívében könyörületesség van a rászoruló iránt, akik megértették a szeretettel szolgálás Isteni törvényét. 

A felebaráti szeretet egyetemes, mindenkire vonatkozik, zsidóra és nem-zsidóra egyaránt. A felebarát lehet, hogy más nemzet sarja, vagy otthontalan kozmopolita, lehet, hogy más vallást gyakorló, esetleg vallástalan, de lehet, hogy ateista vagy nemzeti megosztottságban élő. Nem a származás vagy vallási hovatartozás, nem a genetikai rokonság a fontos, hanem a hitből fakadó cselekedet, a szeretettel szolgálás az embertárs, a felebarát iránt. 

Jézus kérdésére a törvénytudó farizeus a szívébe írt törvény szerint válaszolt: 

„E három közül azért kit gondolsz, hogy felebarátja volt annak, aki a rablók (kezébe) esett? 

Az pedig monda: Az, aki könyörült rajta. 

Mondta azért néki Jézus: Eredj el, és te (is) aképpen cselekedjél!”