Nem tagadom. Így történt! Az elmúlt napokban egy nagyszerű munkában vettem részt. Vidéken dolgoztam egy film forgatásán, ahol igen komoly, és összetett feladatom volt. A kamera előtti jelenléthez oldalak tucatjait kellett megtanulnom, így folyamatosan járt az agyam ébredéstől elalvásig. Az időjárás bizonytalansága miatt már korán elkezdődtek a felvételek és a napsugár utolsó fellángolásáig tartottak. Így jó, és erős ütemben sikerült a tervezett menetrendet betartanunk.
Amikor épp nem kellett a felvevő elé állnom, vagy a szöveget memorizáltam, vagy egy kicsit pihentem. Egy ilyen alkalommal aztán elnyomott az álom. A stáb tagjai nagyon rendesek voltak, és amíg nem kellett nem is ébresztettek fel. Aztán, amikor magamhoz tértem arra kellett egy kicsit várakozniuk, hogy az álom utolsó szelete is eltűnjön az arcomról, hogy a képeken ne tűnjön fel ez a kis intermezzo. Mindenki nagyon rendes volt, és segítőkész, így nem sokkal később ismét “kamera képesen” sima arccal mondhattam az aktuális mondatokat!
Aznap este eszembe jutott, hogy ugyanezt a helyzetet mennyi feszültséggel, ordítozással is meg lehet volna oldani, mivel szunyókálásom miatt némileg koncentráltabban kellett tovább dolgoznunk. Azonban a rendezőtől kezdve az operatőrön át az egész csapat nagyon nyitott, nagyon segítőkész és ami fontos: nagyon baráti volt. Igazi filmes családdá álltunk össze, amelyben jó volt “családtagnak” lenni.
Remélem, hogy utamra is hasonló “családot” tudok majd összeállítani, és majd akkor is hasonló hangulatban valósíthatjuk meg a kitűzött nagy tervet!

