Pálfordulás?

Sokszor elgondolkodtat, hogy a körülöttem zajló világban vajon kinek mit jelent a vallás, a hit ereje! Vajon a rohanó hétköznapokban, a stresszes munkahelyeken, a gyorsan változó, alakuló magánéletekben hol van a helye azoknak a gondolatoknak, amelyek egy személyhez, egy életérzéshez vagy máshoz kötődnek.
Egy ismerősöm hosszú éveken keresztül járt minden vasárnap templomba. Korán reggel felkelt, elment az első hajnali misére, és mire a családja ébredezni kezdett ő már otthon volt. Így volt ez télen, nyáron, hidegben, melegben. Ment ha jól volt, és akkor is ha betegnek érezte magát. Aztán egyik hétről a másikra abbahagyta! Nem vesztette el a hitét, de nem ment többet a templomba!
Megkérdeztem, hogy mi történt és elgondolkodtató választ adott: Megjelent egy új ember a templomban, akit előtte még nem ismert. Hamar a közösség központja lett, a helyi plébános jobbkezeként kezdett mozgolódni és lassan a saját képére formálta az egész gyülekezetet. Ismerősöm ezt nem tudta elfogadni, és úgy döntött, hogy ezentúl magában gyakorolja a hitét! Őt azóta egy kicsit kinézik maguk közül a  helyiek, mivel már nem szívesen vesz részt a közéletben sem. Ezért jutott eszembe, a poszt elején felvetett néhány gondolat.
Lehet-e egyfajta pálfordulásként értelmezni azt a viselkedést, amely a látványos hitgyakorlásból egycsapásra átvált egy belső vallásosságra?
Istenbe vetett hitünket legyűrheti-e egy másik élő ember iránt érzett ellenszenvünk?

Egy gyülekezet tagjaként erősebb lesz a hitünk, mintha csak magunkba fordulunk?

Lehet-e biztos, és egyértelmű választ adni ezekre a kérdésre? Nem tudom!